Csak semmi változás?

Bár a világ megváltozott körülöttük, az iskolák nem változtak. Vagyis nem változtak abból az igen fontos szempontból, amiben változniuk kellett volna – és ez az, hogy hogyan tanítanak. Az iskolai tanítási gyakorlat meglepően sikeresen ellenáll a változásnak. És ez a világ minden táján így van. Már több mint húsz országban tartottam tanárképzéseket, látogattam tanórákat, de bárhová is megyek – legyen az egy iparosodott nagyváros a világ valamelyik gazdag országában, vagy egy kisváros egy szegényebb vidéken – a tanítási technikák meglepően hasonlóak. Nagyon hasonlítanak egymáshoz, és nagyon hasonlítanak azokhoz a módszerekhez, amelyekkel több száz évvel ezelőtt tanítottak.

A hagyományos oktatási módszerek

Nézzük meg a két leggyakrabban használt tanítási módszert: (1) amikor a tanárok kérdéseket tesznek fel a diákoknak, illetve (2) hogyan gyakoroltatják a tanárok a diákokkal az újonnan bemutatott készségeket.

A tanár kérdez, a diák válaszol

Annak érdekében, hogy ellenőrizzék, a diákok megértették-e, amit kell, hogy a tanulókat aktív részvételre késztessék, illetve hogy „helyes” választ kapjanak, a tanárok hagyományosan a tanórai interakció mindenki által ismert módszerét használják: vagyis a tanár kérdez, a diák válaszol. A tanár feltesz egy kérdést az osztálynak és azok a diákok, akik tudják a választ, jelentkeznek – remélve, hogy a tanár őket fogja felszólítani. A tanár felszólít egy diákot, a tanuló válaszol – remélve, hogy a tanár helyesnek találja a válaszát. Előfordul az is, hogy a tanár olyasmit kérdez, hogy: „Milyen jelzővel lehetne leírni a történet főhősének személyiségét?” – vagyis olyan kérdést tesz fel, amire több lehetséges válasz is lehetséges, ez esetben egymás után több diák válaszát is meghallgatja.

A készségek begyakorlása

Annak érdekében, a hogy a diákok begyakorolják a tanár által bemutatott új készségeket, a tanórai interakció hagyományos módszere az egyéni feladatmegoldás. A tanár bemutatja az adott készséget, ezután a diákok egyénileg dolgoznak, hogy új feladatok megoldásával gyakoroljanak (ezek a feladatok általában a feladatlapon, a táblán, vagy a fejezet végén találhatók). A tanulókat eközben a tanár gyakran figyelmezteti is, hogy egyedül dolgozzanak: „A saját füzeteden legyen a szemed!”. A visszajelzés és az értékelés oly módon történik, hogy a diákok beadják a feladataikat, a tanár értékeli (osztályozza) őket, majd visszaadja a diákoknak a kijavított és lepontozott feladatokat.

Forradalmi alternatívák

Ami szembeötlő a tanórai interakció eme két tradicionális módjával kapcsolatban az az, hogy járjunk szinte akármerre a világban, vagy menjünk vissza több évszázadot az időben bármelyik országban, ugyanezekkel a tanítási formákkal találkozunk, szinte minden különbség nélkül. Miközben a világban végbement egy mezőgazdasági, egy ipari és egy információs forradalmon, az iskolákban nem következett be az oktatás forradalma.

Nézzünk meg néhány alternatívát arra, hogyan alakíthatjuk a tanórai interakciót:

A tanár kérdez: szóforgó

Vegyünk például a fenti esetet, amikor a tanár azt szeretné, hogy a diákok gondolkodjanak el azon, milyen jelzőkkel lehetne egy adott történet egyik szereplőjét jellemezni. Ahelyett, hogy egyesével felszólítana néhány diákot, hogy mindegyik mondjon egy-egy ilyen jelzőt, a tanár alkalmazhatja a szóforgót is. Megkéri a diákokat, hogy alkossanak párokat, majd azt mondja: „Forduljatok a párotok felé és a szóforgó segítségével felváltva mondjatok jelzőket a főszereplő személyiségére”. A diákok ezután felváltva jelzőket sorolnak egymásnak.

A szóforgó előnyei

Ugyanannyi idő alatt, míg a hagyományos órán a tanár legfeljebb négy diákot tud felszólítani az osztályból és mindegyiküknek csak egy válaszára tud reagálni, a szóforgó segítségével az osztály minden diákja meg tud szólalni és mindenki több választ is adhat. A hagyományos módszerrel összehasonlítva a szóforgó valóban aktívvá teszi a diákok részvételét. Azt szeretnénk inkább, hogy négy diák adhasson egy-egy választ, vagy azt, hogy az osztály minden tanulója több választ gondoljon és mondjon ki? Ha az a célunk, hogy a diákok több lehetséges választ is találjanak egy kérdésre - vagyis tulajdonképpen egy szóbeli listát készítsenek -, a szóforgó sokkal hatékonyabb eszköz, mint a hagyományos a tanár kérdez-a diák válaszol megoldás. Kisiskolások például különböző színeket, vagy egy történet különböző befejezési lehetőségeit sorolhatják fel a szóforgó segítségével. 

A tanárkérdez: páros beszélő

Ez a technika valóban kiválóan fejleszti a gondolkodást. Ha az a célunk, hogy a diákok mélyebben elgondolkodjanak - nem pedig az, hogy minél több választ soroljanak fel – a páros beszélőt kell alkalmaznunk, nem pedig a szóforgót. A páros beszélőben a diákok párban beszélnek, mindketten meghatározott ideig, ami általában egy perc. Ezalatt a partnerük csak rájuk figyel anélkül, hogy félbeszakítaná a másikat. Páros beszélővel feldolgozható kérdések lehetnek például: Mondd el a partnerednek, hogy mit fogsz rajzolni! Mondj három olyan hipotézist, amelyek megmagyarázzák a kapott adatokat és válaszd ki, hogy szerinted melyik a legmegfelelőbb magyarázat! Milyen jelzővel jellemeznéd a főszereplőt és miért? Mondd el, hogy szerinted mik voltak a II. világháború legfontosabb következményei! Milyen irodalmi eszközöket szándékozol használni az általad írandó történetben és hogyan?

A páros beszélő előnyei

Hasonlóképpen a szóforgóhoz, a páros beszélő is lehetővé teszi, hogy minden diák egy percig beszélhessen - ugyanannyi idő alatt, amíg egyébként csak két-három diákot tudnánk felszólítani és reagálni a kb. egy perces megszólalásukra. Tehát itt is biztosított az aktív részvétel. Mivel a diákok közvetlenül a partnerükhöz beszélnek, nem valószínű, hogy a másik tanuló kikapcsol – míg a hagyományos megoldás esetében azonban csak a tanárnak válaszoló diák hátát fejét látnák hátulról. A páros beszélő segítségével a diákok megtanulnak odafigyelni a másikra és fejlesztik az ehhez kapcsolódó készségeiket, mint pl. a szemkontaktust és az érdeklődés kimutatását.

A szóforgó és a páros beszélő előnye azonban nem csak az, hogy biztosítják a diákok aktív részvételét. Számos további előnyük is van. Ha ezeket a technikákat használjuk, azok a diákok is aktívabbá válnak, akik a hagyományos tanórán passzívak. Sok olyan diák van, aki túl félénk, vagy veszélyesnek érzi, hogy megszólaljon, esetleg nem tudja magát jól kifejezni és ezért soha nem jelentkezik, kerüli az egész osztály előtti megszólalást. Az ilyen diákok sokkal jobban érzik magukat és jóval folyékonyabban kommunikálnak, amikor csak egy társukhoz beszélnek. Bármilyen osztályról legyen is szó, általában ugyanaz a néhány diák jelentkezik, és mindig van jó pár diák, aki soha nem teszi fel a kezét. A szóforgó segítségével minden diák kiveszi a részét a megszólalásból, nem csak a jól teljesítők.

Az, hogy hogyan szerveződik a tanóra, értéktartalmat közvetít. A tanár a hagyományos tanórai struktúra keretein belül, amikor felszólítja azokat a diákokat, akik tudják a választ, azt üzeni metakommunikációs szinten a diákoknak, hogy vannak, akik tudják, és vannak, akik nem tudják. Vannak, akik jobbak, mint mások. Nekem, a tanárnak az a dolgom, hogy értékeljek titeket. A szóforgó és a páros beszélő metakommunikációs üzenete egészen más: Mindannyiunknak vannak olyan gondolatai és értékei, amit érdemes megosztanunk másokkal. Nekem, a tanárnak az a feladatom, hogy lehetővé tegyem, hogy fejleszd és kifejezd a gondolataidat. Mindannyian egy gondolkodó és tanuló közösség tagjai vagyunk. 

Ha a szóforgót és a páros beszélőt használjuk a tanórákon, erősödik a diákok identitása és önbecsülése. A hagyományos struktúra győzteseket és veszteseket kreál: olyanokat, akik tudják, és olyanokat, akik nem. Azok, akik nem jelentkeztek, az óra végén úgy érzik, alacsonyabb rendűek azoknál a társaiknál, akik mindig tudják a választ. Vagyis azt üzenjük, hogy az osztályban néhányan jobbak, mint a többiek. A szóforgó és a páros beszélő üzenete egészen más: Mindannyiunk közreműködésére szükség van. Az interaktív óraszervezés révén a diákok státusza azonos és az óra végén mindenki úgy érzi, hogy ő is fontos.

A diákok olyan szociális készségeiket is fejlesztik a szóforgó és a páros beszélő segítségével, amelyeket a hagyományos tanórán nem tudnának elsajátítani. Megtanulják, hogy meghallgassák és tiszteljék egymást. Mivel mindenki hozzászólhat, nem csak a jól teljesítők, az óra metakommunikációs üzenete az, hogy mindenkinek hozzászólása értékes és egyedi, nem csak a jól teljesítőké. Mivel a szóforgó és a páros beszélő alatt a diákok partnerük felé fordulnak és közvetlenül a másikhoz beszélnek, segítenek egymásnak abban, hogy a feladatra koncentráljanak és így sokkal jobban bevonódnak a munkába.

A diákok nem azért jönnek az iskolába, hogy a tanárt nézzék. Az interaktív technikák segítségével lehetővé válik, hogy azt tegyék, amire a leginkább vágynak – vagyis a társaikkal kommunikáljanak. A diákok jobban megszeretik az iskolát, az órát és a tantárgyat is, mivel sokkal inkább részesei mindennek és mivel az adott tananyaggal élvezetes keretek között foglalkozhatnak. Az interaktív technikák egy másik előnye a hagyományos módszerrel szemben az, hogy valós visszajelzéseket kapunk. A diákokat többek között azért késztetjük gondolataik verbalizálására, hogy értékelni tudjuk ezeket a gondolatokat. A hagyományos módszer esetében azonban csak azoknak a diákoknak a válaszát halljuk, akik vagy jól teljesítők, vagy azt hiszik, hogy tudják a választ, vagyis az osztály tanulóinak csak egy kicsi és nem reprezentatív csoportjáról kapunk képet. Amikor a diákok a szóforgóval vagy a páros beszélővel dolgoznak, valóban reprezentatív mintába hallgathatunk bele és így sokkal pontosabb képet alkothatunk arról, hol tartanak a tanulóink.

Mivel mind a szóforgó, mind a páros beszélő bármilyen tartalommal megtölthető, jól használhatók minden évfolyamon és minden tantárgyi órán: óvodások a szóforgó segítségével például különböző fontos foglalkozásokat, nagyobb diákok pedig például az aktuális történelemanyag eseményeit sorolhatják fel.

Az interaktív technikák segítségével lehetővé válik, hogy azt tegyék, amire a leginkább vágynak – vagyis a társaikkal kommunikáljanak.

A tanári kérdések funkciói

A tanári kérdéseknek számos funkciója van, például (1) ellenőrizni, hogy a tanulók értik-e, amiről szó van; (2) aktivitásra késztetni őket; (3) gondolkodásra ösztönözni a diákokat. Bármelyik is legyen a tanári kérdés célja, az interaktív technikák sokkal hatékonyabbak, mint a hagyományos módszer, ami szerint egyszerre csak egy diák válaszolhat. Ha arról akarunk megbizonyosodni, hogy diákjaink értik-e az anyagot, belehallgatunk, hogy mit mondanak a társaiknak. Így nem csak a jól teljesítők válaszát ismerhetjük meg. Az eredmény: sokkal átfogóbb képet kapunk az osztályról. Ha azt akarjuk, hogy aktívabban vegyenek részt az órán, sokkal inkább elérhetjük célunkat, ha mindenki megszólalhat, mintha csak egy pár diák. Az interaktív technikák a gondolkodást is jobban fejlesztik. Ha olyan kérdésről van szó, amire több válasz is adható, a hagyományos módszer használatával - amikor minden diák csak egy választ adhat (Milyen tárgyak nem süllyednek le a vízben? Mely kémiai elemek lépnek reakcióba az oxigénnel?) –, minden diák csak egy választ fog kigondolni. Ezzel szemben a szóforgó segítségével minden tanuló sok választ gondolhat ki. Nem is beszélve arról, hogy a hagyományos módszer arra késztet minket, hogy olyan kérdéseket tegyünk fel, amelyek röviden megválaszolhatóak, mivel tudjuk, hogy ha valamelyik diák túl hosszan válaszol, sokan elunják magukat és elkalandoznak. Így olyan kérdéseket teszünk fel, mintha egy televíziós vetélkedőben lennénk. Ezzel szemben ha a páros beszélőt alkalmazzuk, nyugodtan kérdezhetünk olyan kérdést is, amire hosszabb a válasz. Nyugodtan hagyhatunk időt a diákoknak arra, hogy hosszabb ideig gondolkodjanak és beszéljenek, hiszen biztosak lehetünk abban, hogy nem kalandozik el a figyelmük.

A tanári kérdéseknek még egy célja lehet, amikor a tanár olyan nehéz kérdést tesz fel, amiről tudja, hogy csak néhányan tudják megválaszolni: meg akarja jutalmazni azokat, akik tudják a választ, vagy azt akarja, hogy egy jól teljesítő diák válasza mintául szolgáljon a többiek számára. A mi véleményünk szerint ilyen célból nem szabad kérdéseket feltenni. A tanár sokkal jobb minta lehet a többiek számára, mint a felszólított diáktársuk, illetve amit azzal nyerünk, hogy megjutalmazzuk a helyesen válaszolót, elvesztjük azáltal, hogy a többiek alkalmatlannak érzik magukat. Ha olyan kérdéseket teszünk fel, amelyeket sokan (vagy a legtöbben) nem tudnak megválaszolni, akkor az osztályban létrehozzuk a vesztesek csoportját. Ezek a diákok az óra után úgy fogják érezni, hogy kevesebbet érnek, és nagy valószínűséggel nem fogják szeretni az anyagot, a tanárt, vagy az iskolát – sőt, esetleg egyiket sem.

Az új készségek begyakorlása: a Tudós és az írnok

Ahelyett, hogy a diákok a hagyományos módszer szerint, kiosztott feladatlapokon egyénileg gyakorolnák az új készségeket, a tanár olyan Kagan-technikákat is alkalmazhat, amelyek biztosítják a diákok aktív részvételét. Sok ilyen hatékony technika áll a rendelkezésünkre, de itt most csak egyet mutatunk be ezek közül, a Tudós és az írnokot. A diákok párban ülnek, egy feladatlappal. Az első kérdésnél A diák (a tudós) mondja B diáknak (az írnoknak), hogy pontosan mit írjon, vagy mit csináljon, B diák pedig azt teszi, amit a társa mond. Az írnok megdicséri a tudóst, hogy jól oldotta meg a feladatot és ha szükséges, segíthet is neki. A következő feladatnál szerepet cserélnek, most az írnok lesz a tudós. 

A technika előnyei

Ennek a technikának - bár nagyon egyszerű – számos előnye van az egyéni feladatvégzéssel szemben. Az egyik legfontosabb előnyét egy geometria tanárnő fogalmazta meg. A legutóbbi Kagan Nyári Egyetemen egy idősebb tanárnő odalépett hozzám, és azt mondta: „Jó okom volt arra, hogy másodszor is visszajöjjek a nyári képzésre. Több mint húsz éve tanítok geometriát. A múlt nyáron tanultak segítségével a diákjaim két teljes fejezettel többet haladtak, mint azelőtt bármikor. Nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges!”

Egy kicsit megdöbbentem és megkérdeztem: „Ha volt csoportalakítás, kis- és nagycsoport-építés, játékokat is játszottak, új dolgokat is tanultak, akkor hogyhogy ennyivel több anyagot tudtak elvégezni?” A tanárnő elmagyarázta nekem: „Régebben úgy csináltam, hogy a táblánál elmagyaráztam az új anyagot, aztán feladtam a fejezet végén levő feladatokat leckének, hogy a diákok gyakoroljanak. Minden órán körülbelül 15 percet töltöttünk a házi feladat ellenőrzésével, megbeszélve azokat a dolgokat, amiket a tanulók nem értettek. Amióta a Tudós és az Írnokot használjuk, a diákoknak lehetősége van arra, hogy még a lecke megcsinálása előtt rájöjjenek, hogy mit nem értenek, és így alig van problémájuk a feladatokkal. Így rengeteg időt spórolunk!”

A Tudós és az írnok technika lehetővé teszi, hogy a diákok ellenőrizzék egymást és önmagukat, még mielőtt egyéni gyakorlásba kezdenének. Ez biztosítja, hogy a diákok egyéni munkája sikeres legyen.

Ha szakítunk az egyéni gyakorlás tradíciójával, annak további előnyei is vannak. A hagyományos módszer keretein belül a diákok csak akkor kapják az első visszajelzést a munkájukról, amikor a tanárnak végre elég ideje van arra, hogy kijavítsa, lepontozza és visszaadja a feladataikat. A Tudós és az Írnok technika segítségével a diákoknak azonnal van lehetőségük a korrigálásra. Nem történhet meg, hogy egy egész feladatsort hibásan oldanak meg. További előny, hogy a megerősítést egy társuktól kapják – a diákokat pedig sokszor jobban motiválja a munkavégzésre a társuktól kapott dicséret, mint a tanár által adott jegy.

Az osztályon belüli csoportnormák radikálisan megváltoznak. A hagyományos módszer esetében, amikor a tanár kiosztja a kijavított dolgozatokat, negatív szellemű összehasonlítgatás kezdődik: Kié lett a legjobb? Ki javított? Ki rontott? Kié lett jobb a másikénál? A diákok úgy érzik, versenyben állnak társaikkal. A Tudós és az Írnok használatával a diákok úgy érzik, mindannyian egy oldalon állnak; ez a technika olyan tanulóközösséget teremt, amelyben a diákok segítenek egymásnak. 

Az interaktív technikák egy további előnye, hogy lehetővé teszik, hogy a tanulás olyan szintű stimulust jelentsen, mint amihez a mai életükben egyébként szokva vannak. Amikor fél évszázaddal ezelőtt jómagam iskolás voltam, nem voltak olyan információs és interaktív eszközök, mint a DVD, GameBoy, MTV zenecsatorna, a számítógépes játék, színes TV, iPod, videójáték, játékszimulátor, vagy akár az internet. A körülöttünk levő világban a tanár volt a legérdekesebb dolog. A figyelmünket teljes mértékben lekötötte a tanár, mert ő volt a stimuláció forrása. Manapság egy tanár nehezen szállhat versenybe azokkal a stimulációs forrásokkal, amelyek a diákokat körbeveszik. Az, hogy egyénileg dolgozzanak, sok diák számára – az ő szavaikkal – „nagyon uncsi”. Ezzel szemben a stimulációban gazdag interaktív technikák sokkal jobban illeszkednek a diákok megszokott ingerküszöbéhez. A diákok sokkal inkább képesek arra, hogy felkeltsék és megtartsák egymás figyelmét, mint néhány feladat egy darab papíron, amit egyedül kellene megoldani. A mai diákoknak ennél sokkal izgalmasabb lehetőségeik vannak. Valójában manapság a tanár és a média konkurálnak, és a legjobb, amit ebben a versenyben a tanár tehet, hogy ingerekben gazdag tanulási környezetet teremt. Márpedig semmi sem olyan stimulus-gazdag egy diák számára, mint a többi diákkal való együttlét.

A szóforgóhoz és a páros beszélőhöz, illetve az összes interaktív technikához hasonlóan a Tudós és az írnok is lehetővé teszi, hogy a diákok azt tegyék, amit leginkább csinálni szeretnek: vagyis hogy interakcióba lépjenek a társaikkal. Ha azt tapasztalják, hogy élvezetes közegben dolgozhatnak, sokkal jobban megszeretik a tanulást. Amikor a diákokat megkérdezik, hogy mi a véleményük az ilyen technikákkal való munkáról, a leggyakrabban azt válaszolják: „Nagyon jó!”.

Gazdagítás, nem kidobás

Bár rengeteg előnye van annak, ha módszertani repertoárunkat interaktív technikákkal gazdagítjuk, nem azt akarjuk hirdetni, hogy az egyéb technikák soha nem használhatók. Nem azt mondjuk, hogy „soha ne szólítson fel egy diákot és a diákok soha ne dolgozzanak egyénileg – használjon mindig interaktív technikákat”. Inkább a tudatos választásra szeretnénk felhívni a tanárok figyelmét és bővíteni szeretnénk a tanárok módszertani lehetőségeit. A diákoknak természetesen meg kell tanulniuk csendben ülni és egyénileg dolgozni, képesnek kell lenniük arra, hogy elmondják a saját válaszukat anélkül, hogy valamelyik társukkal kommunikálnának. De azt is meg kell tanulniuk, hogyan dolgozzanak együtt másokkal.

Megdöbbentő, hogy bár a hatékonyabb tanítási technikák is elérhetők, mégis mennyire elterjedt a nem hatékony, hagyományos módszerekhez való ragaszkodás. Miért? Nem azért, mert az alternatív technikákat nehéz elsajátítani vagy alkalmazni. Kevés technika van, ami a szóforgónál, a páros beszélőnél, vagy a Tudós és az Írnoknál egyszerűbb lenne. Sokat beszélhetnénk arról, hogy miért nem tudunk elszakadni szokásainktól. A pszichológusok éveket töltenek azzal (gyakran igen csekély eredménnyel), hogy pácienseiket megpróbálják leszoktatni a kudarcot jelentő beidegződésekről és megpróbáljanak olyan magatartásformák kialakításában segíteni, amelyek segítik őket és a környezetüket. Vizsgáljunk meg néhány olyan tényezőt, amik közrejátszanak abban, hogy a tanárok és az iskolák miért ódzkodnak annyira a változástól.

Mintaadás és tükörneuronok

Amikor kezdő tanárok voltunk és az első óránkat tartottuk valamelyik osztálynak, körülbelül tíz perc elteltével – anélkül, hogy ezt előre kigondoltuk volna – feltettünk egy kérdést a diákoknak. Azok, akik úgy érezték, tudják a választ, jelentkeztek. Valamelyiküket felszólítottuk. A diák válaszolt és mi vagy elismeréssel nyugtáztuk, vagy kijavítottuk az elhangzottakat. Nem terveztük ezt a kis jelenetet, amikor az órára készültünk – de akkor miért tettünk így? Annyiszor voltunk már tanúi ennek az órai forgatókönyvnek, hogy szinte beleivódott az agyunkba. Hiszen a tanároknak és a diákoknak ez a szerepe az órán. Ma már tudjuk, hogy amikor mások viselkedésmintáit látjuk, tükörneuronjaink (az utánzást segítő idegsejtek) úgy működnek, mintha mi magunk is az adott magatartásformát alkalmaznánk. Gyakorlatilag az történik, hogy már az által is gyakoroljuk az adott viselkedésmintát, hogy látjuk. Mielőtt tanárok lettünk, magunk is diákok voltunk és annyiszor láttuk a tradicionális oktatási módszereket, hogy tanárként automatikusan ezekkel éltünk. Mi több, az idegek képlékenységével foglalkozó kutatások azt mutatják, hogy minél többször alkalmazunk egy adott viselkedésformát, az annál nagyobb helyet foglal el az agyban, és annál nehezebb megváltoztatni. Vagyis a hagyományos struktúrák egyszerűen beépülnek az agyunkba. A múlt azonban nem determinálja a jövőt: ha az agy ennyire képlékeny, az azt jelenti, hogy igenis képesek vagyunk a változásra. Ha az egyszerű interaktív technikákat alkalmazzuk, „újraformázzuk” az agyunkat és a tanítás számunkra sokkal könnyebbé, a diákok részére pedig sokkal hatékonyabbá válik.

A három leggyakoribb félelem:
1. A diákok rossz választ mondanak egymásnak.
2. A diákok nem a feladattal foglalkoznak.
3. A tanár nem ura a helyzetnek.

Vannak, akik szerint a tanárok hibája, hogy az oktatás ennyire nem változik: túlságosan félnek a kudarctól, az ismeretlentől, nem akarják beismerni, hogy senki sem tudhat mindent, sőt, lusták. A változástól való félelemnek azonban a jó szándékú, motivált, intelligens tanárok esetében általában sokkal indokoltabb okai vannak. Ám ha megvizsgáljuk ezeket az okokat, kiderül, hogy a félelmek megalapozatlanok.

1. félelem: a diákok rossz választ mondanak egymásnak

A hagyományos tanórán meg van az az előnyünk, hogy mindent, ami elhangzik hallhatunk, és ha szükséges, kijavíthatunk. Ha a diákok csak hozzánk beszélnek, korrigálni tudjuk a verbalizált félreértéseket. Sok tanár nem szívesen mondana le erről az előnyről, hiszen ha interaktív technikákat alkalmaz, akkor sok olyan dolog is elhangzik az órán, amire nem tud figyelni. Az általam tartott képzéseken az egyik leggyakoribb kérdés az, hogy „Mi van akkor, ha a diákok hibás információt adnak át egymásnak?”. Természetesen lesz ilyen, ez nem lehet kétséges. Ha interaktív technikákat alkalmazunk, lesznek olyan diákok, akik hibásan válaszolnak, és lesz olyan, hogy ezt nem halljuk és nem is tudjuk korrigálni. Bármennyire úgy tűnik azonban, hogy ez ellentmond a józan észnek, még így is sokat nyerünk az interaktív technikák segítségével. Miért? Nézzük, melyik diákok esetében valószínű, hogy hibás megoldás él a fejükben – a jól teljesítőknél vagy a gyengébbeknél? A gyengébbek hajlamosabbak a félreértésekre – és éppen ők azok, akiket a hagyományos tanórán csak nagyon ritkán szólítunk fel, mivel nem nagyon jelentkeznek. Az eredmény: úgy ér véget az óra, hogy egyáltalán nem tisztáztuk, amit félreértettek. Ha interaktív technikákat alkalmazunk, minden diáknak alkalma van arra, hogy elmondja a gondolatait, és sokkal több lehetőségünk van arra, hogy ezeket a gondolatokat korrigáljuk. Például bevezethetünk egy olyan rendszert, ami szerint ha valaki olyan választ kap, amiben nem biztos, hogy jó, közösen megbeszéljük. Ha heterogén csoportokat alkotunk és a gyengébb tanulók a jól teljesítőkkel dolgoznak együtt, több lesz a korrekciós lehetőség. Ha interaktív technikákat alkalmazunk, valóban nem tudjuk az összes rossz választ korrigálni, de még így is sokkal több rossz válasz javítására van lehetőségünk, mint a hagyományos módszerek esetében. A hagyományos módszer keretein belül a legtöbb rossz válasz el sem hangzik, így természetesen korrigálatlan marad.

2. félelem: a diákok nem a feladattal foglalkoznak

A második fő félelemforrás az, hogy ha nem hallunk mindent, amit a diákok mondanak az órán, a diákok nem a feladattal fognak foglalkozni. Hadd szögezzem le ismét: igen, lesz olyan, amikor a diákok nem a feladattal foglalkoznak. De ez esetben is több az előny, mint a hátrány. Hogy lehetséges ez? A hagyományos tanórán egyszerre egy diákot tudunk felszólítani. Ez azt jelenti, hogy egy tanuló beszél, és ezalatt a többiek relatíve inaktívak. Miközben a tanárhoz beszélő diák fejét nézi hátulról, sok diák valami érdekesebb tevékenységet talál magának, ahelyett, hogy a társa válaszára figyelne. Gondolataik elkalandoznak, álmodoznak, leveleznek, sugdolóznak. Vagyis a hagyományos órán rengeteg diák nem a feladattal foglalkozik – csak nem tudunk róla. Ha az interaktív technikákat használjuk, a tanulók sokkal inkább a feladatra fognak koncentrálni, hiszen erre késztetik egymást. Szóforgó közben mond valamit a partnerem, de utána rögtön rajtam a sor. Ez a technika biztosítja, hogy ne kalandozzon el a diákok figyelme. A Tudós és az Írnok alatt mindkét diák a feladatra figyel, hiszen egyikük a Tudós, aki megmondja, mit kell csinálni, a másikuk az Írnok, akinek követnie kell az utasítást.

3. félelem: A tanár nem ura a helyzetnek

Amikor a kezdetek kezdetén próbáltam az iskolákat és iskolavezetőket meggyőzni a kooperatív eszközök használatáról, szinte leküzdhetetlen akadályokba ütköztem. Akkoriban az olyan óra számított jónak, amikor a diákok csendben voltak. Az iskolavezetőség úgy vélte, ha csend van, az azt jelenti, hogy a tanár jó órát tart. Ha egy diák sem szólalt meg, az annak a jele volt, hogy a tanár ura a helyzetnek. Valójában nem az jelenti azt, hogy a tanár kezében tartja a történéseket, ha csend van és mindenki a helyén ül - hanem az, hogy ha szükséges, a tanár képes elérni, hogy a diákok csendben üljenek a helyükön és figyeljenek. Az a tanár, aki képes arra, hogy amikor épp minden tanuló mozgásban van vagy elmerül a feladatába, egy kézmozdulattal csendet teremtsen és elérje, hogy mindenki rá figyeljen, sokkal inkább ura a helyzetnek, mint az, aki egyszerűen nem engedi, hogy a diákok megmozduljanak. Az interaktív technikákkal párhuzamosan bizonyos jeleket, normákat, rutinokat is meg kell tanítanunk a diákjainknak. Nem leszünk képesek arra, hogy bátran engedjük a diákjainkat kommunikálni egymással, ha nem érezzük úgy, hogy bármelyik pillanatban könnyen és gyorsan magunkra vagy a feladatra tudjuk irányítani a figyelmet. A Kagan képzéseken az interaktív technikákkal párhuzamosan mindig tanítunk fegyelmezési/óraszervezési technikákat is.

Az iskola szerepének hagyományos és modern felfogása

Az iparosodás kezdetén sokan úgy vélték, hogy az iskolának alapvetően két feladata van:

 (1) engedelmességre nevelni és (2) szelektálni. Sok tanuló került olyan munkahelyre, ahol futószalag mellett kellett dolgozniuk és az engedelmesség és a konformitás számított a legfontosabb tulajdonságnak. Az ilyen munkára való felkészítésben az önálló gondolkodásnak és a kreativitásnak nem volt helye. Ezért az iskola a szabálykövetést és az engedelmességet hangsúlyozta, illetve azt, hogy valaki képes legyen ugyanazt a repetitív munkafolyamatot számtalanszor önállóan elvégezni. Ugyanakkor fontos volt az is, hogy szelektálják a diákokat: kik lesznek azok, akik majd a gyárakat tervezik vagy irányítják, és kik lesznek azok, akik majd reggel és este a blokkolóórához járulnak ezekben a gyárakban. Az iskola hagyományos feladata a győztesek és vesztesek szétválasztása volt, ebből a korszakból maradt fenn máig a versengés és az osztályozás eltúlzott szerepe.

Ma azonban egy gyökeresen más világra kell felkészítenünk a diákokat. Mivel minden egyre gyorsabban változik, nem tudjuk megmondani, hogy pontosan milyen munkát fognak végezni a jövőben. Viszont abban biztosak lehetünk, hogy szükségük lesz szociális és kommunikációs készségekre. Az új munkahelyek háromnegyedében valamilyen mértékben teammunkát kell végezni, és ez az arány tovább növekszik. A komplexitás és az egymástól való kölcsönös függés az új munkahelyek legfontosabb jellemzői: egyetlenegy ember sem tudna egymagában összerakni egy számítógépet. A munkacsoportoknak más munkacsoportokkal kell koordináltan együttdolgozniuk. Ha interaktív technikákat használunk a tanórán, akkor a diákok olyan tapasztalatokat szerezhetnek, amilyen a munka világa valóban lesz a jövőben. Azokat a készségeiket fejlesztjük, amelyekre szükségük lesz ahhoz, hogy sikeresek legyenek.

A tanulói lét hagyományos és modern felfogása

A hagyományos szemlélet a diákokat üres edényeknek tekintette, és e szerint nekünk mint tanároknak az volt a feladatunk, hogy megtöltsük őket a szükséges tudással és készségekkel. Azokban az időkben, amikor a legtöbb ember a mezőgazdaságban dolgozott, az alapvető írás-olvasási és számolási ismeretek bőven elegek voltak. Ma nem tudjuk megjósolni, hogy milyen lesz a munka világa, amibe a diákjaink majd belekerülnek. A gyorsuló változás azt jelenti, hogy sokan olyan munkát fognak végezni, amit ma még elképzelni sem igen tudunk. Nem tudjuk biztosan, hogy milyen technikai vagy tárgyi ismeretekre lesz szükségük. Biztosak lehetünk azonban abban, hogy szükségük lesz szociális, együttműködési és gondolkodási készségekre ahhoz, hogy megbirkózzanak a jövő világának erősödő komplexitásával és interdependenciájával. Arra is szükségük lesz, hogy életük végéig tanuljanak. Annak, amit egy mérnök öt év alatt az egyetemen tanul, a fele idejét múlttá válik, mire megszerzi a diplomáját. Mi több, tudásának másik fele is egyre kisebb jelentőséggel bír, hiszen a technológia egyre gyorsabban újabb technológiákat tesz lehetővé. Ezért a mi tanári szerepünk is megváltozott. Ahelyett, hogy a diákjaink fejébe adatokat és készségeket töltenénk, egyre inkább az a feladatunk, hogy a gondolkodásukat fejlesszük és megszerettessük velük a tanulást. Egyre távolabb kerülünk attól a hagyományos iskolától, ami a fegyelmezésről és a szelektálásról szól, és egyre távolabb attól a felfogástól, ami a diákokat üres edénynek tekinti. Egy olyan iskolakép felé haladunk, ahol az iskola az a hely, ami lehetővé teszi, hogy minden egyes egyén saját potenciálját maximálisan kiteljesítse. Az interaktív technikák segítenek abban, hogy a mindennapi gyakorlatot ehhez a képhez igazítsuk.

A világ gyorsan változik. Itt az ideje, hogy megváltoztassuk azt is, ahogyan tanítunk.

Ez az írás „Zöld cseresznye”-konferencia (2009. október 3-4.) alkalmából tették közzé a Kagan Publishing & Professional Development engedélyével.