Reflexiók egy esemény kapcsán
Shihan Bencze Antal szemináriumai is rendszeressé váltak az elmúlt években a Tigris dojóban. A legutóbbi egyben egy 8 órás edzés volt. Az első két órában átismételtük azokat az elveket, amelyek alapján fejlesztjük mozgásunkat és karaténkat, aztán 6 órás szabad küzdőedzés következett.
Visszakerestem, mikor tartottuk az első szemináriumot. Ha emlékezetem nem csal, akkor a budai kis judo teremben voltunk. A fő témánk akkor az egész testet használata volt az ütőerő fokozása érdekében. 2008. június 24.-én volt a kamerám adatai szerint:
Azóta sokat fejlődtünk! Az egész test használatának elve teljesen újraszínezte a mozgásunkat. Nem csak az ütőerőre van hatással, hanem az egész karate tudásunkra. A korábbi (gerinc körüli) tengelyes mozgásunk, amiben főleg az izmaink erejét használtuk a technikák végrehajtásához, kiegészült lényeges (mozgási) képességekkel és tudatossággal.
Sokat gondolkodtam, mihez lehetne ezt hasonlítani. Leginkább azzal tudnám kifejezni, mintha olyan emberek volnánk, akik korábban csak a kocogással tudtak volna helyet változtatni. Kocogva mentünk öltözni, ebédelni, sétálni…… ezt ismertük, mint a járás egyedüli módját. Büszkék voltunk rá, mert olyan „sportos”. Aztán lassan megtanítanak minket sétálni, futni, andalogni, osonni, rohanni, bandukolni. Olyan járásra, ami tudatos és mindig az alkalomnak megfelelő. Úgy mozgunk a térben, ahogy az nekünk jó.
Az elv, hogy a test több tengely mentén is elmozdulhat, valamint a csípő szerepe a test mozgásának indításában nagyon megnöveli a hatékonyságot a küzdelemben. A technika és az erő mellé megtanuljuk a tömegünket és az energiánkat is szabadabban használni.
Hosszú lenne felsorolni mennyi élmény kapcsolódik az elmúlt 3 évhez. Nem csak a szemináriumok kapcsán. Voltak edzőtáboraink, 24 órás edzésünk, megismerkedtünk nagyon értékes emberekkel, akik képesek érthetően átadni tudásukat így nagy hatással vannak ránk. Bővültek edzésmódszereink, olyan eszközöket ismertünk meg és használunk, mint a kettle bell és a mediball. Végre foglalkozunk a légzés, szerepével és lehetőségeivel, ami idáig teljesen hiányzott a kyo (hazai?) oktatásából. Értékes elv a gravitáció használata a gyorsaság fejlesztésére és a küzdőtávolság felvételében is végre túlléptünk azon, hogy belharc és távolságtartás, „amit lehet változtatni küzdelem közben, ha akarod”. Beszélünk érzelmi és értelmi oldaláról is a karaténak, elemezzük a küzdelmeinket nemcsak kívülről, hanem belülről is.
Az új ismeretek és a gyakorlásuk, számos új élményt ad. Főleg a küzdelmi megközelítéssel foglalkozunk, de ez nem tereli el a figyelmemet arról, hogy mindenre hatással van. Nekem a karate mind a hármat jelenti: a kihon, a káta és a küzdelem egységét. Érdekes és testi-szellemi kaland újra gyártani az állásokat, a mozgást, az ütéseket-védéseket és a kátákat az új tudással. Rájönni, hogy hol kell engednem a csípőt, hogyan kell hozzázárnom a testem egyik felét a másikhoz, hogy erő is legyen abban, amit idáig csak formában utánoztam.
Lassan megoldom vele azokat a dolgokat is, amelyekkel mindig is gondom volt. Én mindig tartottam a küzdés közben szerzett sérülésektől. A kyoban a teljes erővel bevihető ütések és rúgások miatt sokunknak vannak „parái”, ami részben életkori sajátosságainkból, részben személyiségünkből fakadnak. Én mindig az ilyen sérülésektől féltem.
Régebben úgy küzdöttem, hogy változó hevességgel mentem „ökölre” az ellenfelemmel. Kerestem közben azt az egy nagy ütést vagy rúgást (esetleg kombinációt), amivel győzni akartam. De úgy gondolkodtam, hogy ameddig azt nem tudom elhelyezni a másikon, addig is „verekedni” kell. Ezért az ütéseim, rúgásaim, de a védéseim is, különösebb koncentrálás nélkül történtek. Inkább kapkodva, muszájból, mert küzdelemben voltam. Egy éve kezdem érezni és érteni, hogy ilyet nem kell csinálni. Egyrészt fárasztó, másrészt előbb utóbb bekövetkezik a sérülés. (Főleg a kezem, ujjaim rándultak, mindig tapasztalatlanabb küzdővel való összecsapás közben).
A korábbinál pár centivel nagyobb küzdőtávolság, a kicsivel mélyebb küzdőállás és az egész test mozgásának a tudatossága, kiegészítve a tempótechnikák gyakoribb használatával nem kényszerít bele a „csapkodásba”. Több támadást már a kezdetén meg tudok állítani, és nem azzal védekezem, hogy reflexszerűen belenyúlok a már elég nagy sebességgel közeledő kézbe vagy lábba. (A régi tanítás ugye: mindent védeni kell).
Ez egy nagy felszabadulás a jövőt illetően. Kezdem érteni azt a mondást, amit a művészetek esetében emlegetnek, hogy egy jó mű nem válaszokat kínál az életre, hanem kérdéseket tesz fel!
A következő "pillanatokban", majd erre próbálok válaszolni....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése