Olvasván Shihan Karmazin György levelét megint az elveszett rendszerváltás jutott eszembe. Nem a politikaira gondolok, meg nem is a gazdaságira. Azok feletti elmélkedés más publicisztikába kívánkozik. A fejekben elmaradt rendszerváltásra gondolok.
Sajátos és egyedi dolog történt velünk magyarokkal 1990-ben. Összeomlott a létező szocializmus, anélkül, hogy tettünk volna bármi komoly erőfeszítést. Örültünk neki és csak kevesen beszéltek arról, hogy baj lesz ezzel, mert az ember olyan, hogyha nem küzd meg egy helyzetért, azt később nem is értékeli. Valahogy így vagyunk felépítve. Öröm, büszkeség és ragaszkodás akkor tölt el bennünket, ha minden erőnkkel küzdöttünk egy célért, egy állapotért majd a győztes csatamezőn fáradtan lerogyunk a harcos-, elv-, vagy bajtársaink mellé.
Én az elmúlt 10 évet nagy intézményekben töltöttem. Egyetemen és nagyvállalatoknál dolgoztam. Láttam olyan közösségeket, amelyek még mindig a szocializmusban élnek. dolgoztam olyanban, amelyik a szemem láttára esett szét, mert nem tudtak váltani. De szerencsémre láttam olyanokat is, amelyek már túlestek a maguk rendszerváltásán és sikeresek, embereket, pénzt és figyelmet vonzanak.
Mert ugye ez a cél?! Karatézni, sikereket elérni és azt megosztani.
Mindebben fontos mozzanat a vonzás! Annak meg anyagi és szervezeti feltételei vannak. Szépen lassan, az eltelt 20 év alatt rakódott ránk és most elég nyomasztó súly a vállunkon az a tény, hogy a régi módszereink nem működnek. Elég szétnézni a közélet egyéb területein. Közösségi viszonyainkat – és benne a miénket, karatésokét is - három dolog szabályozza. A jog, az erkölcs és a hagyomány. Ebből a joggal csak akkor találkozunk, ha valami rendkívülit követtünk el. Ez ránk nem jellemző. Az erkölcs már érzékenyebb kérdés, mert az egyéni viselkedésünket és döntéseinket igencsak befolyásolja. Annyiban elvont fogalom, hogy egy szervezet megújulásához nem lehet vele érvelni. Mindenek előtt az embernek van erkölcse, másodsorban az általa alkotott közösségnek létezik erkölcsi mércéje, de egy szervezetnek önmagában nincsenek erkölcsi viszonyai.
Mi van akkor a hagyományainkkal? Mert egy szervezet életét ez irányítja inkább. A három fogalom közül, amúgy is ez a legszélesebb tartalmú. Ez hat életünk minden területén. Eljárásaink, véleményalkotásunk, viselkedési formáink összessége. Amelyet néha rendszerben látunk, néha csak egymás mellett futó dolgokként ismerjük fel őket.
Sajnos szervezési és megvalósítási téren elég maradiak a hagyományaink. Állandóan keverjük a formális és informális hatalmat. Abban nőttünk fel, hogy szabályainkat ugyan le kell írni, de a gyakorlatban úgyis mást csinálunk. Az országot így működtette a hatalom lényegében az 1867-es kiegyezés óta. Ezt láttuk és látjuk magunk körül, még ma is ez működik. A rendszerváltásnak azt kellett volna magával hoznia, hogy levetkőzzük ezt a rossz hagyományt. Abban kezdjük el hinni, hogy amit vállalunk és formálisan is rögzítjük (leírunk), az működni fog és/mert akarjuk, hogy működjön.
Nem vagyunk ez alól kivételek mi sem, mint szervezet. Egy dologban mutatunk fel erősséget a többi társadalmi szerveződéssel szemben. Harcos alapjaink miatt a teljesítményt jobban becsüljük és nyílttá tudjuk tenni egymás előtt. Övvizsgáink nyilvánosak, edzőként mutatott teljesítményünk látható és értékelhető. De sajnos ezek az erényeink nem hatnak abba az irányba, hogy megoldjuk szervezetünk vezetésének a gondjait, leváltsuk a rossz hagyományainkat. (Néhány mozzanatában ezt a harcművészeti hierarchia még nehezíti is).
Hogyan lehet megoldani a helyzetet? Miként kell rendszerváltást csinálni a fejekben? Nem könnyű a válasz. Felfogható és értelmes célként kitűzhető, hogy az MKKSZ-nek olyan szervezetté kell válnia, amelyik a jelen körülmények között sikeresen jeleníti meg a Kyokushin Karatét, eredményes nevelői munkával és hatékony sporttevékenységek biztosításával értelmes és gazdag harcművészeti pályát tud kínálni az erre fogékonyaknak az ország határain belül és kívül.
Tényként elfogadható, hogy a 3-4 évente változó – általában romló - gazdasági helyzetben, a folyamatosan ingadozó jogszabályi háttérrel és az egyre erősödő média zajban ez nem könnyű feladat.
Ehhez kellene igazodnia a fejeknek és abban keresni a módszereket, hogy minél hatékonyabban, átláthatóan működjünk. Ez lesz vonzó a támogatóknak és a közvéleménynek egyaránt. Ez egyik alapja, hogy erősek és sikeresek legyünk.
Mi a tét? Óriási. Amikor elkezdtük, akkor pizsamás örülteknek tartottak minket, akik pincékben jönnek össze, hogy keleti mesterek gyilkos technikáit gyakorolják kiabálva. Aztán eljöttek azok a pillanatok az IBUSZ - Oyama kupákon, amikor több ezer ember egyszerre ált fel vastapssal ünnepelvén Sosait és a Kyokushin karatét. Nem lenne viselhető, ha megint visszaszorulnánk a pincékbe. Még ha ez jelképesen is értendő. Jelen állapotunkban ez csak rajtunk múlik.
A változási kényszer szülte konfliktus mindig a régi és az új között fogalmazható meg. De mindig személyek vagy eljárások ütköznek konkrét esetek mentén! Ez nehezen mutatja meg a konfliktus igazi lényegét. Kell, hogy legyen türelmünk elemezni. Így jó esélyünk van rá, hogy megértsük mit is képviselünk. Ez pedig elvezet ahhoz, hogy pontosan felfogjuk mit miért csinálunk.
Az emberek három típusreakciót adnak a változásokra. Egy kisebb csoport – általában az elszigeteltek – nem veszik észre, hogy baj van. A többség érzékeli a változás kényszerét, de csak a régi megoldásokat ismeri. Azt vallják, hogy minden, amit csinálnak az jó, csak alaposabban kell csinálni. Aztán mindig van egy kisebb társaság, aki rádöbben a veszélyre, látja mibe visz a változatlanság és ezt nem hajlandó elfogadni. Vezető legyen a talpán, aki megérti és megérzi, hogy melyik csoportnak ad nagyobb befolyást egy szervezet életében.
Az ilyen konfliktusok annyira összetettek, hogy vitázva megoldás találni nem lehetséges. A vitakultúránk ugyanis alapvetően kritikai és nem megoldáskereső. Ez azt jelenti, hogy ha valaki állít valamit azt bírálni fogják. (Sajnos van ennél rosszabb is, amikor nem vesznek róla tudomást). Aztán a vita elindul és a gondolatok és a benne megjelenő fogalmak használata végérvényesen egymásba gabalyodnak. Az érzelmek megnyugvása után az igazság keresése a (formális) logika segítségével folytatódik. De ez többnyire csapda, mert a logikában jobban felkészül számára ad lehetőséget állításának igazolására, ami nem biztos, hogy az igaz is. Így a konfliktus valódi kibontása elmarad, mert a cél az állítás vagy a bírálat győzelme lesz, nem az igazság kiteljesítése. Az egész folyamat reaktív, egyfajta "adatfeldolgozás" ami az információ és az érzelmek manipulálásával dolgozik. Az ilyen vita nem az együttműködést erősíti, hanem fogalmak, és beállítódások mentén viszonyokat fogalmaz meg a helyzethez. Megoldása nincs.
Közismert az a gyakorlat, hogy a nagy társadalmi feladatokat ellátó intézmények akkor sikeresek, ha a szakmai vezetést és a menedzseri vezetést nem ugyanazok látják el. De nagyon hasonló megoldásaik voltak az észak-amerikai indián törzseknek, és részben a honfoglaló magyaroknak is. A harci főnök és a béke főnök intézménye sikeres döntéseket és hatékony működést biztosított. De ez az alapja a köztársasági elnök és a miniszterelnök funkcióknak is a parlamentáris rendszerekben. Alkalmas súlyok és ellensúlyok rendszerében mindkét vezető kiteljesedhet és eredményesen dolgozhat.
Én, mint egy pesti gyerekcsoport edzője azt remélem, hogy a szervezetünkben sikerül egy ilyen kettős vezetési gyakorlatot megvalósítani és ehhez megnyerni a klubvezetők támogatását. Ez lenne a mi rendszerváltásunk. Be kell látnunk, hogy a környezetünk kihívásai nem teszik lehetővé sem az egyszemélyi (teljhatalmú) vezetést, sem az informális (a leírtaktól eltérő) hatalomgyakorlást. Olyan mennyiségű információ és döntési helyzet adódik egy szervezet vezetője számára, amit nem tud egyedül feldolgozni és döntéseket hozni érdekek megsértése nélkül. Erős bástyák a maradi gondolkodás számára a „mester mindent tud” és a „jó vezető, aki figyel ránk” sztereotípiák. De ezzel ma már nem tudunk mit kezdeni. Erősebb kényszer, hogy a bonyolult és gyorsan változó környezetünk egy szakosodott, korszerű vezetést igényel az MKKSZ élére.
Szeretném, ha a tanítványaim számára olyan karatésokat és klubvezetőket tudnék (be)mutatni, akik között jó bírók, a jó szervezők, a vidámságot sugárzó sempaiok, erős versenyzők és pontos kátások vannak. Ahogy egy életképes, jó közösségben. Ne onnét nyerjek tudást és minősítést, ahonnét "kell", hanem azoktól, akiken látszik a birtoklása.
A szervezeti munkában résztvevők számára szeretnék egy kis történetet továbbadni. Az USA haditengerészetének hivatalos lapjában jelent meg jó régen, de mint a gondolkodás paradigma váltásának a modelljét szokták idézni. Milyen élményt jelenthet a rendszerváltás a fejekben!? Valami ilyesmit:
"A haditengerészt két hadihajója egy gyakorlat alkalmával napok óta manőverezett a nyílt tengeren, meglehetősen mostoha időjárás közepette. Én a vezérhajón teljesítettem szolgálatot és alkonyatkor a hídon álltam őrségben. Sűrű köd vett körül minket, ezért a kapitány is feljött a hídra, hogy mindenről tudomása legyen. Nem sokkal a teljes sötétség beállta után a híd végében álló őr jelentette.
- Fényjelzés jobb oldalt! Menetiránnyal szemben!
- Közeledik vagy távolodik? – kérdezte a kapitány.
- Jelentem közeledik!
A mentirányokból az következett, hogy ha nem térünk ki egymás útjából, akkor összeütközünk. A kapitány azonnal kiadta a parancsot a fényjelzőt kezelő matróznak!
- Üzenem a velünk szemben jövő hajónak! Ütközési pályán vagyunk! Tanácsolom, hogy térjen ki 20 fokkal!
Azonnal jött is válasz:
- Én is 20 fokos menetirányváltást javasolok a hajójuknak!
A kapitány dühbe gurult és így folytatta:
- Itt a kapitány! Térjen el 20 fokkal a menetiránytól!
A válasz:
- Én egy matróz vagyok, jobban teszik, ha 20 fokkal kitérnek!
A kapitány már tombolt dühében!
- Üzenet! Egy nehéztüzérséggel rendelkező sorhajóval áll szemben! Azonnal teljesítse a kérésemet! Térjen el 20 fokkal.
A válasz gyorsan jött:
- Ön pedig a világítótoronnyal áll szemben!
Ezek után a hadihajó kitért 20 fokkal."
A történet több tanulság levonására is alkalmas! Ous! Körültekintő és megfontolt hajózást kívánok!
