2009. december 13., vasárnap

Egy írás kapcsán….

Shihan Bencze Antal írásán gondolkodtam. Felvetett egy nagyon fontos és időszerű kérdést, amivel én nap mint nap szembesülök.

„Szóval hogy lehetne bárkit fejlődésre rávenni, ha maga nem akarja?”

Ez az egész magyar oktatás rákfenéje és szégyene. Így sajnos nem meglepő, bár fájó tény, hogy ebben a kyokushin oktatás is benne kell legyen. Már csak a nagyszámok törvénye alapján is. Én sokszor teszem fel magamban a kérdést, hogy a 80-as években olyan sok kreativitást mutató Magyarország miként tudta ennyire leszedálni magát a tökéletes agyhalálba. Az ország jelentős része foggal körömmel ragaszkodik ahhoz, amit akkor (valaha is) megszokott. Nincs az a negatív forgatókönyv a jövőt illetően, amire a valóban befolyással bíró emberek nagy része felkapná a fejét, hogy baj van!


Ez azért nagy felelősség, mert két dolog történik velünk, ha akarjuk, ha nem. A mi közép-európai átalakulásunkkal egy időben zajlik egy másik "rendszerváltás" is. Éppen az oktatásban. Aki erre süket és nem hajlandó ennek eredményeit a nevelői-oktatói munkájában érvényesíteni, az nagyon komolyan roncsolja a gyerekek esélyeit az értelmes életre. Mert az a világ, amibe belenőnek, már nagyon nem az lesz, amiben mi nőttünk fel. (Ezt ugyan mindig el lehetett mondani a XX. század során, ezért ezzel szoktak védekezni azok, akik tényleg vakok a mai változásokra). Ma már semmit nem lehet úgy oktatni, ahogy 10 – 15 évvel ezelőtt. A karatét sem. A tudással és az oktatással kapcsolatos egész viszonyrendszer változott meg.


Régen (értsd alatta XX. Század), a sikeres élethez elég volt jó iskolákba járni. Egyszer kellett hozzájutni a tudáshoz. Ez nagyjából változatlan marad az ember életében. Egy jó iskolával biztosította a szakmai helytállását egy életre.


Ma (értsd alatta a XXI. század, információ kora), amit tanulunk az 4-5 éven belül módosul. Bizonyos területeken elévül, máshol kiegészül, gazdagabbá lesz. A sikeres tevékenység alapja nem csak az egyszer elvégzett jó iskola, hanem a folyamatos (tovább)képzés. Az állandó hozzáférés a tudáshoz. Ez pedig más módszertant, más emberi kvalitásokat igényel.


Ha ezt egy oktatói közösség nem tudja biztosítani a tagjai számára, akkor komoly hátrányba kerül. Azt fogja tapasztalni, hogy mások sikeresebbek, több embert nyernek meg az ügynek, nagyobb hatásuk lesz a világra. Ez pedig előbb utóbb anyagi támogatást is generál. Amikor a dolog eljut idáig, akkor már igazán baj van. Ilyenkor a lemaradók általános (magyar) reakciója az utálat.

Hogyan lehet a karatéban érvényre juttatni az élethossziglani tanulást? Nem kell annyira messze menni. Ugye mindenkinek ismerősek az alábbi sorok?

  • Senki nem lehet annyira önző, hogy tudásából ne adjon át másoknak.
  • A tapasztalatszerzés titokzatos dolog.
  • A harci művészetekben a múlt eseményein való szemlélődés a jövőbeli cselekedetek finomításához vezet.

Mégis, hogyan lehet rávenni egy embert a változásra? Ha nem megy direkten, akkor meg kell próbálni indirekten. Az igény felkeltésével. A kérdés az: milyen események hatására látja be egy karatét oktató mester, hogy amit ad, az nem elég. Érzékeny dolog és kemény szavak, mert a karatéban minden oktató magán keresztül adja a tudást. Ha az kevésnek bizonyul, akkor a megállapítás azonnal átcsúszik a személyére is, ami már ugye sértő.

A küzdősportok mindig változnak a divatnak megfelelően. (Ahogy nézem a K-1-et éppen most szorítják ki a különféle ketrecharcok az sportadók éjjeli műsorán). A harcművészeteknek nem lehet a divat szerint változnia, mert az általuk megjelenített lényeg soha nem változik. De gazdagabbá lehetnek annak a közösségnek a keretei között, amelyben gyakorolják őket. Ami felé haladunk az nem a változatlanságot és a bezárkózást díjazza. A teret és az időt jobban át kell fogni.

Konkrétan ez mit jelent a dojóban? A helyes kyokushin alapok és a 40 éven át felhalmozott edzésvezetési tapasztalatok mellett ki kell fejlesztenünk azokat a mozgásbeli (technikai) és edzésvezetési (módszertani) megoldásokat, amelyekkel a kyokushin értékek a mai világban továbbadhatóak.


Csak néhány kérdés, amire rövidesen választ kell találni:

Hogyan lehet a 4 – 14 éves gyerekek számára jó karatét oktatni? Kialakítani azokat a készségeket kicsi korban, amire biztosan épül a jó karate? Hogyan adjunk nekik fokozatot (elismerést), amikor az igazi kyos próbatételekhez még kicsik?

Milyen módszerekkel haladjunk tovább a versenyzői felkészítésben? Hogyan legyünk hatákonyabbak azoknál az országoknál, ahol sokkal nagyobb „emberanyaggal” rendelkeznek. (A jelenlegi eredményeink nem biztos, hogy a mai módszerekkel megőrizhetőek 10 – 15 éves távlatban).

Hogyan kezeljük azokat a karatékákat, akik 5-10-15 éves kihagyásokkal jönnek vissza és szeretnének újra köztünk edzeni. Nem kellene elveszteni őket, mert érzelmileg-értelmileg sokat jelentenek a többiek számára.

Milyen készségtár szükséges az alapozáshoz, a harcművészethez és a versenyzéshez? Ezek milyen gyakorlatokkal fejleszthetőek egy dojón belül, az eltérő életkori sajátosságoknak megfelelően?

És mindenki rakja hozzá a továbbiakat….. de a megoldás semmiképpen nem egy-egy dojó, hanem az egész közösség feladata.


Kicsit tágabb értelemben a változáshoz való rossz viszony okairól itt lehet olvasni! Figyelem, 2007-ben írták.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése